A Zöld Orom, avagy egy világsiker titkai

150 éve született Lucy Maud Montgomery, akinek Anne-t köszönheti a világ.

Általánosan elismert igazság, hogy az ember lányának, ha valamit is ad magára, okvetlenül kell legyen a polcán egy Anne Shirley sorozat. A tűzrőlpattant, vöröshajú hősnő kitalálójára, az idén 150 éve született Lucy Maud Montgomery-re emlékezünk néhány érdekességgel, hiszen a kanadai írónő és kedvenc fiktív karaktere még a leglelkesebb Anne-olvasók számára is tartogat meglepetéseket.

ke_pernyo_foto_2024-02-07_19_22_25.png

Nem sokan tudják például, hogy kamaszkorunk kedvenc lányregénye kis híján egy kalapdoboz mélyén végezte. L. M. Montgomery igyekezett elfelejteni első komolyabb irodalmi próbálkozásának kudarcát, így az 1905-ben befejezett Anne a Zöld Oromból-t elrejtette a kalapdobozában, miután a kiadók sorra visszautasították a kéziratot. Két évvel később az írónő újra előkereste művét és úgy döntött, ad neki még egy esélyt. Ezúttal szerencsével járt, így 1908-ban megjelenhetett Anne kalandjainak első felvonása, ami egy csapásra híressé tette az addig egyszerű tanárnőként és nyomdai korrektorként tengődő Montgomery-t. Rögtön akadt egy celeb-rajongója is: az ünnepelt amerikai író Mark Twain úgy nyilatkozott, hogy Anne karaktere a ,,legkedvesebb, legszeretetreméltóbb gyermek Alice-óta a világirodalomban”. Tény és való, Anne karaktere egyfajta átmenetet jelentett a viktoriánus éra jólnevelt, józan, apró felnőttként viselkedő gyerekszereplői és Astrid Lindgren megállíthatatlan kis lázadói között, akik a modern gyermekirodalomban kaptak később helyet társaikkal együtt. Nem Mark Twain volt az egyetlen, akit elbűvöltek a lobbanékony, szókimondó Anne kalandjai: a könyvet a megjelenését követő másfél évben hatszor nyomták újra, és csak az első öt hónapban 19.000. példányt adtak el belőle. A titok, mint a világirodalom nagyjainak esetében oly sokszor, most is részben a személyes élmények prózává transzformálásában rejlett. Montgomery, akár csak Anne, maga is korán árvaságra jutott (anyja meghalt, apja elköltözött), gyermekkora így rideg és ingerszegény környezetben telt, csupán saját élénk képzelőerejére támaszkodhatott. Aligha csodálkozhatunk rajta, hogy első versét kilencévesen egy nyírfához írta – Anne áhitatos természet-rajongásához nem kellett messze keresnie az inspirációt. Ahogy hősnője lokálpatriotizmusához sem: Montgomery íróként és magánemberként egyaránt erősen kötődött a festői Prince Edward-szigethez, így húsz regényéből tizenkilenc ezen a helyen játszódik. Saját bevallása szerint egyetlen hely versenyezhetett szívében a szeretett P.E. szigettel, mégpedig az Ontario -beli Muskoka. Ezt a szintén csodálatos helyszínt örökíti meg A kék kastély című regényében, ami az Anne-sorozathoz képest nálunk sokkal kevésbé ismert, pedig humora, élénk társadalomkritikája és fordulatos cselekménye révén az írónő legsikerültebb alkotásai közé tartozik. A kék kastély-t egyébként a megjelenését követően néhány könyvesbolt nem volt hajlandó forgalmazni, mivel pozitív megítéléssel  szerepelt benne egy leányanya és egy alkoholista, továbbá szatirikus kritikát tartalmazott a korabeli előkelő társadalmi körök képmutatásáról. Az Anne-sorozatban Montgomery valamivel jobban igazodik a közízléshez, személyes tapasztalatai is gyakran visszaköszönnek Anne sorsának további alakulásában: ő maga például három vidéki iskolában dolgozott tanítóként, mielőtt megkezdte volna írói pályafutását, így a regényeiben sok anekdotát felhasznált (némileg fikcionalizált formában) ebből az időszakból. Noha a regénybeli Anne és kitalálója, L. M. Montgomery életük során nem sokszor hagyták el a Prince Edward-szigetet, a könyv végül mégis bejárta az egész világot: 36 nyelvre fordították le, és a gyermekek szívébe egyaránt belopta magát mindenhol. Talán a japán fordítás története a legkalandosabb: Hanako Muraoka egy New Brunswick-i misszionáriustól kapta a könyvet a II. világháború idején, és annyira beszippantotta a történet, hogy azonnal elkezdett dolgozni a fordításon. Munkáját a legnagyobb titokban kellett tartania, hiszen a háború idején az angol az ellenség nyelvének számított, tehát Muraoka (aki egyébként maga is író volt) veszélyes hobbinak hódolt az Anne a Zöld Oromból japán fordítójaként. Muraoka később sokáig emlegette, hogy egy 1945-ös tokiói bombázás alatt úgy menekült az óvóhelyre, hogy csupán az Anne két példányát vitte magával: az angol eredetit, és a saját fordítását kéziratban. Megérte ennyit törődnie a könyvvel, hiszen 1952-ben a fordítása végre megjelenhetett Akage no An, azaz vöröshajú Anna címmel, a japán gyerekek nagy örömére. Sok háborús árva magára ismert Anne történetében, sikere pedig olyannyira töretlen maradt, hogy 1979-ben még egy remek anime sorozatot is inspirált. Anne történetének legismertebb feldolgozása azonban minden bizonnyal az 1985-ös, Emmy díjas BBC-féle minisorozat Megan Follows főszereplésével.

1476362588-anne-of-green-gables-anne-shirley-1024x576.jpeg

Ez főleg az utolsó részben tért el jelentősen Montgomery könyveitől, hiszen a szerző eredeti szándéka szerint az első világháború idején játszódó kötetben már Anne felnőtt gyerekei a főszereplők, míg a sorozatban maga Anne követi újdonsült férjét a harcmezőre. Mind a könyvhöz, mind a BBC sorozathoz képest teljes paradigmaváltást jelentett a Netflix 2017-es sorozata, az Anne e-vel a végén, amely egészen meglepő fordulatokkal hozta közelebb a mai kor emberéhez a történetet. L. M. Montgomery véleményét egyetlenegy filmváltozatról ismerjük: a könyve alapján készült 1919-es amerikai némafilm megtekintése után a szerző azt írta a naplójában, hogy szerinte az Anne-t alakító színésznő túlzottan csinos és kifinomult volt a vadóc vörös hajú hősnő szerepéhez. A film számára teljesen idegen maradt, nem ismert rá benne az ő történetére. Az amerikaiakkal egyébként sem találta meg a közös hangot: az Anne-sorozat utolsó kötetével kapcsolatban vitába keveredett USA-beli kiadójával, ő ugyanis a kanadai emberek szemszögéből szeretett volna elmesélni egy történetet, amit az amerikai kiadó nem talált eléggé relevánsnak. Csupán az eladásokat tekintve mind életében, mind halála után Montgomery számított minden idők legsikeresebb kanadai szerzőjének, azonban mivel könyveit automatikusan a gyerekkönyvek illetve az úgynevezett lányregények kategóriájába sorolták, a kritikusok gyakran  átsiklottak fölötte, és keveset törődtek írói érdemeivel. Arról, hogy fiktív karakterei, vagyis az életrevaló, szókimondó Anne, az álmodozó Sarah Stanley vagy éppen a konok Emily Starr sokkal több cikknek, beszélgetésnek sőt spin-offnak szolgáltak témájául, mint maga az író, részben L. M. Montgomery tehet: egész életében igyekezett titkolni a nyilvánosság előtt valódi, sokszor küzdelmes életét mentálisan beteg férje mellett, ehelyett a derűs, megbízható írónő és lelkészfeleség imidzsét ápolta még akkor is, amikor hosszú évek folyamatos helytállását követően már ő maga is depresszióval, szorongással küzdött. Egyes vélekedések szerint gyógyszerei okozhatták a halálát 1942-ben, 67 éves volt ekkor. lmm_signed_photo.jpgSzakmai sikerei ugyan nem hozták meg számára magánemberként a boldogságot, jól ismert karakterei azonban nemzedékek számára váltak ,,kebelbaráttá” Anne szavaival élve, és olyan távoli helyeken leltek buzgó olvasóközönségre, mint például Irán, Ausztrália, Japán, vagy éppen Izland. Dr. Sam Roodi, a Fanshawe College tanára azt írta a könyv kiadásának 105. évfordulóján megjelent esszékötetben, hogy ,,az olvasók a kulturális- és világnézeti különbségek ellenére is nagyban azonosulni tudnak Anne karakterével”, tehát Montgomery olyan szerethető mikrokozmoszt hozott létre a könyveiben, hogy olvasói egyfajta nemzetek fölötti közösség tagjainak érezhetik magukat világszerte. L. M. Montgomery igazán termékeny szerzőként 20 regényt, több, mint 500 novellát és két verseskötetet hagyott hátra: azt a kort, és azt az irodalmi felfogást, amelyben ezek a művek születtek, túlhaladta azóta a 21. század, azonban a könyveiből áradó életöröm abszolút időtlenné és mindenkor érvényessé teszi ezeket az olvasmányokat — talán ezért találják meg a helyüket azóta is a különböző generációk könyvespolcán, és ezért nyúlunk utánuk ma is fanyalgás nélkül, ha fel szeretnénk tölteni a saját belső ,,energiaraktárainkat”. L. M. Montgomery ugyanis azt vallotta, hogy a történeteket csak jól érdemes befejezni. ,,Én mindig boldog befejezést írok.” — mondta. ,,Nem érdekel, hogy ez megfelel -e a való életnek, vagy sem. Ilyennek kellene lennie a való életnek, és ez számomra sokkal megfoghatóbb igazság, mint bármi más.”

A bejegyzés trackback címe:

https://tenger.media/api/trackback/id/tr518320737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása