Tenger Média

Teriantrópia, vagyis állattá válás. Nemcsak a mitológiában, de a mindennapokban is találkozhatunk ezzel a jelenséggel.

Daderot: Bacchus és az oroszlán (1772-1775) – Forrás: Wikipédia

Köztudott, hogy a masszív alkoholfogyasztás mindenkiből kihozza az állatot. De ez nem véletlen, hisz nekik is komoly szerep jutott a szőlő és a bor ősi történetében.

Az ember és a szőlészet kapcsolata szó szerint az idők kezdetéig nyúlik vissza: akár úgy is mondhatnánk, hogy a szőlő és a bor egyidős az emberiséggel, hiszen a monda szerint az első tőkét még Noé ültette el az Ararát hegyén. A valós, kézzelfogható adatok szintén nagyon régre mutatnak: Kr.e. 3000 környékéről származó mezopotámiai agyagedények tanúsága szerint a Tigris folyó völgyében élő ősi civilizáció mézzel és almával keverve fogyasztotta a bort. Ugyanebben az időben Egyiptomban ünnepi szertartások fontos itala, az újjászületés egyik jelképe a szőlőből erjesztett ital. Régészeti ásatások során előkerült, gyantával lezárt amforák maradványai bizonyítják, hogy a mükénéi kultúrában is jelentős szerepet játszott a borkereskedelem: nem véletlen, hogy az ókori görögök egyik legfontosabb és egyben legkedveltebb istensége Dionüszosz, az ital okozta mámor „patrónusa”. Mármost Dionüszosz a mondák egyes verziói szerint Naxos szigetén született és nevelkedett fel, ezért ilyen buja, zöld, és termékeny a sziget azóta is (és persze ezért virágzik arrafelé a szőlőtermesztés). A dolog azért nem indult teljesen zökkenőmentesen: fiatalkorában Dionüszosz (aki a többi olümposzi istenhez képest sokkal több emberi vonással rendelkezett) gonosz tirréniai kalózok fogságába esett. A gyanútlan ifjú isten Ikaria szigetén kirándult éppen, és óvatlan módon pont egy kalózhajó kapitányát bérelte fel, hogy vinné őt vissza Naxosra. A kapitány csak látszólag állt rá az üzletre, majd a fedélzeten foglyul ejtette az ifjút, azzal a szándékkal, hogy később eladja rabszolgának. Ádáz tervét végül sosem valósíthatta meg, ugyanis az árbocra hirtelen szőlőindák tekeredtek, az evezők sziszegő kígyókká változtak, a rabszolgának szánt ifjú eltűnt, csak egy félelmetesen üvöltő hímoroszlán maradt a helyén. A kapitány és a legénység ijedtében a tengerbe vetette magát, Dionüszosz pedig jót nevetett az eseten, majd visszahajózott Naxosra. A szigeten átélt kalandjai ezzel korántsem értek még véget: visszatérve Naxosra Dionüszosz egy szép, alvó lányra lett figyelmes a tengerparton, aki nem volt más, mint Ariadné, a krétai Minósz király lánya. Ariadnét a hálátlan Thészeusz galád módon elhagyta közös hajóútjuk során (más változatok szerint kényszerítették rá), így a halálos szomorúságtól sújtott lány mély álomba merült a parton. Van-e ébredés, amely a tökéletes reménytelenségből a tökéletes boldogságba vezet? Nos, Ariadné esetében igen, ugyanis a rátaláló Dionüszosszal onnantól kezdve boldogan éltek Naxoson, számos gyermeket nemzettek, az isten pedig zölddé és termékennyé varázsolta a szigetet, hogy halandó kedvese örömét lelje benne. Könnyen elképzelhető, hogy ez később nagyban kedvezett az itt kialakuló szőlő- és boriparnak. Az ókori görögök számára a borban rejlő kettősséget Dionüszosz komplex személyisége tükrözte: a vágy, a szerelemre való hajlandóság, a közös mulatozás és tánc éppúgy a mámor istenének hatáskörébe tartozhatott, mint a brutalitás, az őrület vagy a hirtelen feltüzelt harag. Attribútumai közé soroljuk a párducot, az oroszlánt és a mérges kígyót, nem véletlen, hogy ezek az állatok a kalózos történetben is megjelennek. De vajon mihez kezdett később a görög kereszténység Dionüszosszal és a borral? Nos, a görög szigetek egyik nagy ismerője, Lawrence Durrell szerint a görög egyházatyák éppen ugyanazt tették, amit a brit kormány szokott tenni a bosszantó és megzabolázhatatlan ellenzéki tagokkal, vagyis mintegy  ,,lovaggá ütötték” a mámor pogány istenét, attribútumait egy jámbor életű keresztény szenthez kapcsolták, így ettől kezdve Szent Dionüsziosz nevéhez fűződtek a borral kapcsolatos legendák. J.C.Lawson monográfiájában már a következő történetet olvashatjuk a naxosi szőlőtermesztésről: Szent Dionüsziosz útban Naxos felé kicsiny növényre lett figyelmes. A nap tikkasztóan tűzött a földre, a szent megsajnálta a zöld növénykét, és elhatározta, hogy magával viszi. Körülnézett, mibe rejthetné a parányi indát, hogy az védve legyen a nap sugaraitól. Nem messze hevert egy madár csontvázának picike darabja, a szent belehelyezte a növénykét, majd folytatta útját. Csakhogy a rakoncátlan növény megállíthatatlanul nőni kezdett, már nem fért el a madárka csontjában, így Dionüsziosz ismét körülnézett, mibe rejthetné a kincsét, és nini, ezúttal egy oroszlán lábszárcsontja hevert a földön. A derék szent így aztán madárcsontostól mindenestől beledugta a szőlőpalántát az oroszláncsontba. A szőlőinda itt sem nyughatott, hanem nőttön nőtt, és Dionüsziosznak hamarosan újabb ,,tároló” után kellett néznie. Talált is egy újabb lábszárcsontot, ezúttal egy szamárét. Ahogy megérkezett Naxosra, elültette az első szőlőt az összes csonttal együtt, a szőlő pedig virult, bő termést hozott, amiből az emberek idővel bort készítettek. A bort vidám mulatozás közepette megitták, és azt vették észre, hogy először gyönyörű énekszóra fakadtak, akár a madarak. Folytatták az ivást, és bátrak lettek, akár az oroszlánok. Azonban tovább is csak ittak, míg végül egytől-egyig olyan ostobává váltak, akár egy szamár.

Adriaen Brouwer: A gyomorkeserű (1630 körül) Städel Museum, Frankfurt.

Ez a tanulságos történet nem csupán a görög folklór sajátja, hiszen olyan változatai is ismertek, amelyekben Noé a főszereplő, ő igyekszik a szőlőpalántát átmenteni az özönvízen, különféle állatok koponyájában tárolja, míg végül elülteti a szőlőt az Ararát hegyén. Ezek a történetek mind arra a következtetésre jutnak, hogy a részeg emberek azoknak az állatoknak a tulajdonságait ,,öröklik meg”, amelyeknek közük volt az első szőlővessző túléléséhez. A nyugati és keleti (zsidó, arab, tatár) irodalom egyaránt őrzi valamilyen formában ezt a mondát, és ezek a különféle népek mind egy-egy állat attribútumaként határozzák meg az alkohol pszichés-fizikai hatását. A magyar költők közül például Tinódi Lantos Sebestyén emlékezett meg a szőlő eredettörténetéről a 16. században a Sokféle részögösről című versében:

,,Én beszédöm az Noéról kell elkezdenöm,
Az jó bornak meglelését megbeszéllenöm,
Sok rendbéli részögségöt megjelöntenöm.”

Tinódi a legenda egy másik verzióját használja, miszerint Noé különféle állatok vérével öntözi és táplálja a szőlőtőkét, azonban a végeredmény ugyanaz: a borból ivó emberek a teriantrópia egy sajátos formájával ,,állattá válnak”, vagyis a részegségben elveszítik önmaguk felett az uralmat. Ez a fajta kontrollvesztés persze időnként hasznos is lehet, hiszen a jól ismert latin közmondás éppen abban látja a bor felszabadító erejét, hogy oldja a gátlásokat és hajlamosít az őszinteségre. Az állatok a különböző népek szőlő legendáiban tehát inkább egyfajta szimbolikus figyelmeztetésnek tekinthetők, a mértékletességre való intésnek, amit akár a ma embere is magára vonatkoztathat.

Marc Chagall: A részeges (1911-12) – Forrás: Wikipédia

Persze nem is olyan könnyű ezt az intést betartani, főleg így szeptember-október táján, a szőlő betakarításának idején. Teriantrópia ide vagy oda, mi mégis azt javasoljuk, ki-ki vértezze fel magát egy csipetnyi józansággal, majd vegyüljön el bátran a szüreti mulatságok színes forgatagában.