Tenger Média

A Biblia szerint az emberekben már több ezer éve megfogalmazódott egyfajta remény, ami később Jézus feltámadásával teljesedett be. Ezt a reményt ünneplik húsvétkor a keresztények milliói.

A horgony a mint remény jelképe a Krisztust szimbolizáló halakkal egy korai keresztény katakombában talált sírkövön.

Az utóbbi években tapasztalt globális jellegű megrázkódtatások (pandémia, háború, infláció stb.) közepette nehezen tudunk figyelmet szentelni a mindennapok küzdelmein túlmutató, időben tőlünk távol helyezkedő eseményeknek, kiváltképp kevés figyelem és idő jut a tőlünk valamennyire is eltérő világnézetű embertársaink számára lényeges események, ünnepek mélyebb értelmezésére. Bár az ünnepnek precedenst adó esemény időben és térben távol helyezkedik tőlük, fontos megérteni, hogy a húsvét és a pészah lényege mind a keresztény, mind a zsidó vallásúak számára a hagyományok mögött egy természetfeletti és transzcendens réteget is hordoz, amely követői számára reményt és hitet tud adni a hétköznapokon.

Ábrahám és a tökéletes hit csodája

A három monoteista vallás atyjának, Ábrahámnak a feltámadásba vezetett hitvallása elsőként jelenik meg a Bibliában, amiről a Zsidókhoz írt levél így számol be:

„Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéretet kapta, akinek megmondatott: Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni! Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.”  

Pilinszky János Ábrahám áldozata című írásában így oldja fel a pátriárka nehezen felfogható, az első olvasásra brutálisnak tűnő áldozatának kétségeit:

„Ábrahám öreg szíve azonban oly forrón szerette a gyermeket, hogy Isten méltónak találta őt arra, hogy beavassa saját isteni-atyai szeretetének áldozatába. A tökéletes hit csodája – kívülről nézve – mindig rejt valami fölfoghatatlant, sőt ellentmondásosat magában. Megrendült szívvel és elmével érezzük, sejtjük, hogy Ábrahám hite lényegében a szeretet legmélyebb titkába vonta őt.” 

Pészah a judaizmusban

Évszázadok során a zsidó-keresztény kultúrkörben kialakult egy a kívülállók felé is viszonylag ismert hagyomány és egy szertartásrend a húsvéttal kapcsolatban. De miért is történt ez így és mi az eredeti jelentősége és üzenete a húsvét lényegi pontjának, a feltámadásnak? Ahhoz, hogy eljussunk a válaszhoz és megértsük milyen üzenetet hordoz magában ez az ünnep, mi a valódi jelentősége, először meg kell vizsgálnunk a keresztény húsvét zsidó hagyományban gyökerező megfelelőjét vagy előfutárát, a pészahot.

Az utolsó vacsora Duccio Di Buoninsegna ábrázolásán (1308-11). 

Az Ószövetségben Mózes II. könyvében szerepel a közismert történet Izrael egyiptomi rabszolgaságáról, amelyből csak isteni erővel tudtak kiszabadulni. A szintén jól ismert tíz csapás tetőpontjaként olvashatunk egy emberi értelemmel nehezen felfogható epizódot, miszerint Isten megengedte, hogy minden elsőszülött Egyiptomban meghaljon. Ez alól kizárólag az képezhetett kivételt, aki leölte a húsvéti bárányt és a vérét felkente az ajtófélfára, ezzel helyettesítve azt a vért, amely az elsőszülött halálával ontottak volna ki, és így, aki a vérrel jelzett védett házban tartózkodott, megmenekült. Ezen az éjszakán fogyasztották el a zsidók a már említett bárányt és másnapra a Fáraó megengedte, hogy elhagyják Egyiptomot. Így lett a pészah a szabadulás ünnepe a judaizmusban.

A feltámadás korai hírnöke

Hirtelen érkező katasztrófák és megpróbáltatások közepette az ószövetségi Jóbot is foglalkoztatta az emberi szenvedés miértje, az emberi létezés kifutása és könyvében nem egy utalás találunk a halál utáni feltámadásra: „Ha meghal az ember, vajon feltámad-e?” – kérdezi és meg is válaszolja:

 „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül [eredeti szövegben épp az ellenkezője, vagyis testemben – szerk.] látom meg az Istent. Akit magam látom meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más…”

A természet közelségében élő ókori emberként Jób az élővilág jelenségeiből is következtetett az újjáéledésre:

„Mert a fának is van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Még ha elvénül is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban a csonkja, a víz nedvességétől kivirágzik, ágakat hajt, mint a csemete.”

A keresztény teológusok szerint Jób szavai megjövendölik Jézus megváltói munkáját a feltámadására és példaként állítják Jóbot Jézus követői számára, hogy magunkévá tegyék a feltámadásba vetett reménységet és tőkét kovácsoljanak belőle a mindennapok túlélésére.

Húsvét az Újszövetségben

A szinoptikus evangéliumokban (Máté, Márk és Lukács evangéliuma) olvashatjuk miként utazott fel Jézus ünnep a megülésére Jeruzsálembe, hogy tanítványaival ott fogyassza el a zsidó hagyományokhoz hűen az utolsó pészahi vacsoráját. Ekkor jelentette be azt is, hogy önszántából leteszi életét, és vérével fizet minden ember megváltásáért, de a feltámadás jövendölése és reménysége sem maradt ki az üzenetből: „... nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában”.

Középkori Agnus Dei ábrázolás a horvátországi Porečből

Feltámadás az Újszövetségben

Vessünk egy pillantást az újszövetségi feltámadás-értelmezésre. Több mint háromszáz olyan ószövetségi prófécia teljesedett be azon a pészáhon, amelyek pontosan megjövendölték a megfeszíttetést és körülményeit (Júdás árulása, sorsvetés a köntösre stb. A keresztény hit szerint ezek közül a leglényegesebb az, hogy Jézus beteljesítette Isten bárányára vonatkozó próféciát, ami a bevezetőben említett pészahi bárány lényegi megfelelője. Jézus bűntelensége miatt tudott feltámadni, kiontott vére pedig (hasonlóan az ajtófélfára kent vérhez) védelmet és bűnbocsánatot nyújt annak, aki hisz benne és magára vonatkoztatja.  Erre emlékeztette Péter apostol levelében az első keresztényeket: „Tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.”

A remény hal meg utoljára

A húsvét a remény ünnepe is. Beszédes amint Jézus üres sírjánál megjelenő angyal: “Ne féljetek!” felszólítással fogadta a gyászoló asszonyokat. Ez a rövid buzdító üzenet kapcsolódik a húsvéthoz, hiszen a megváltottság érzése magában foglalja azt, hogy fontos voltam valakinek, annyira, hogy az életét áldozza értem, van jövőm, reményem. Jézus a tanítványainak is ezt a feltámadott létformában bekövetkező nagy találkozás vigasztaló ígéretét fogalmazta meg, amit – kiváltképp húsvét közeledtével – a 21. századi követői is magukénak érezhetnek: „Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”

A Thesszalonikiben élő első keresztények számára Pál apostol a feltámadásba vetett reménységet hangsúlyozta, arra bátorítva őket, ebben találjanak vigasztalást hívő testvéreik sírjánál: “Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységük” - kezdi az apostol. “Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, úgy az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ővele együtt”.

Ha már említettük a sírokat, az őskeresztyén szimbolika a reménység jelképének a horgonyt használta, amely számtalan mozaikon, véseten és síron is fennmaradt. Mint olvasható a Zsidókhoz írt levélben „a remény a lélek bátor horgonya”. A horgony a tengeri viharok között is megtartja a hajót. A vihar majd elmúlik, a hajó túléli, és továbbmegy. Ilyen a reménység is, ami az élet viszontagságos során erőt ad a folytatáshoz.

Keresztények milliói ünneplik ezeken a nem ritkán viharos napokon a feltámadás reménységét.

Dömötör Simon

A bibliai részletek Károli Gáspár fordításai, a Szent István Társulat kiadása