Tenger Média

Jól kitalált karakterek, akik egy évszázad elteltével is hódítanak a filmvásznon.

Még mielőtt Lugosi Béla felcsatolta volna köpönyegét, már létezett egy korábbi kísérlet a vámpírok szélesvásznon való debütálására, ez volt az éppen száz éve bemutatott Nosferatu. Az, hogy a főszereplő a kissé mainstreammé vált Drakulával szemben ma is az alternatív vonalat képviseli, talán közel sem olyan érdekes, mint maga a tény, hogy a film tulajdonképpen egy hatalmas plágium. A készítők nemes egyszerűséggel lenyúlták Bram Stoker Dracula című regényét, azonban hosszú távon ez a botlás sem akadályozhatta meg azt, hogy a vámpíros műfaj beinduljon és igen szép karriert fusson be. Stoker Dracula könyve 1897-ben került a könyvespolcokra, és ugyan kapott pár jó szót a kritikusoktól, nem hozott írójának hatalmas bevételeket. Mindenesetre a fantasztikus történeteiről ismert Sir Arthur Conan Doyle nagyon dicsérte Stoker munkáját, ami magát Stokert nem akadályozta meg abban, hogy relatíve ismeretlenségben és szegénységben távozzon az élők sorából 1911-ben. 1921-ben aztán megpróbálkoztak az első filmadaptációval, ami ráadásul Magyarországon forgott, ám gyakorlatilag azonnal el is nyelte a feledés jól megérdemelt homálya. Ugyancsak 1921-ben egy német művész, Albin Grau eldöntötte, hogy saját filmstúdiót alapít Prana-Film néven. Grau világháborús veterán volt, és élénken emlékezett egy szerbiai parasztemberre, aki állítólag egy vámpír leszármazottja volt, vagy legalábbis ezt a kétes dicsőséget vallotta magáénak. Grau úgy gondolta, a Dracula sztori megfelelő alapanyag lenne az újonnan alapított filmes stúdiójának, ám vagy anyagi okok miatt nem tudta, vagy egyszerűen nem akarta megszerezni hivatalos úton a könyv megfilmesítésének jogait. Kissé naiv módon úgy gondolta, elég, ha néhány ponton módosítja a cselekményt, például a viktoriánus London helyett a 17. századi Németországba helyezi át a film díszleteit. A munka levezénylésére F. W. Murnau-t, az expresszionista stílusáról ismert német filmrendezőt kérték fel. Grau producerként és tervezőként egyaránt részt vett a folyamatban, például a filmben látható kosztümökhöz is sok köze volt. A vámpír szerepét Max Schreck öltötte magára, akiről, mint színészről annyit tudunk, hogy megbízható, jó humorú kolléga volt, különös tehetséggel a groteszk iránt. A forgatás során bizonyos jeleneteknél stop-motion technikát alkalmaztak, az erdélyi jelenetek pedig Szlovákia északi részén forogtak, az elhagyatott Árva vára is feltűnik a filmben. Vicces módon a Prana Filmstúdió több pénzt költött el utólag a film promotálására, mint amennyibe maga az egész forgatás került. A premier után hatalmas bált tartottak, a másnapi sajtóvisszhang sokkal inkább ehhez volt köthető, mint magához a filmhez. Ráadásul röviddel a berlini premiert követően az eredeti Dracula könyv írójának özvegye, Florence Stoker beperelte a film készítőit, telve jogos haraggal a nyilvánvaló plágium okán. A Prana Filmstúdió azonban addigra magától is szép csöndben csődbe ment, 1925-ben pedig a bíróság elrendelte, hogy minden kópiát azonnali hatállyal semmisítsenek meg, így szolgáltatva igazságot az író özvegyének. Néhány tekercs azonban túlélte a pusztítást, és kijutott Angliába majd Amerikába.

A film restaurált kópiáját a 100 éves évforduló alkalmából április 1-én szombaton 19:00-tól oratorikus élő aláfestő zenével borzonghatjuk végig a Budapest Music Centerben, a Vass Lajos Kamarakórus, Mizsei Zoltán és Szabó Sipos Máté közreműködésével. További részletek itt.
 

Noha  éppen 90 év telt el a New York-i premier óta, a King Kong továbbra is sokak szerint a legfélelmetesebb és a legszomorúbb szörnyfilm a világon. A siker részben annak köszönhető, hogy a King Kong már eleve a szélesvászonra készült. Ellentétben Draculával vagy Frankenstein szörnyével, az óriásmajom nem egy regényből, vagy egy folklór meséből lépett a közönség elé. A túlméretezett, rettegést keltő gorilla már tisztán mozgóképes ötletként fogant meg kitalálója, Merian C. Cooper fejében. Cooper régóta dédelgette a gorillás szörnymozi ötletét, csakhogy szüksége volt még egy szekérversenyre: egy olyan látványos, mindent elsöprő jelenetre, mint az 1925-ös Ben Hur ikonikus kocsiviadala. Szerencsére nem sokkal ezután Cooper meglátott egy felhőkarcoló felett elhúzó repülőgépet, és eszébe jutott, hogy hatásosan beilleszthetné az óriásgorillát ebbe a képbe. És valóban: a jelenet, ahogy King Kong felmászik az Empire State Building tetejére kezében Ann-nel, majd a lövedékektől legyőzve végül az aszfaltra zuhan, egyike lett a leghíresebb, legtragikusabb és egyben legtöbbet parodizált jeleneteknek a mozitörténelemben. Egy olyan jelenetről beszélünk, amely nem működött volna prózában, színpadon, rádióban, hanem csakis és kizárólag egy amerikai szélesvásznú szuperprodukcióban. És nem működött volna a jelenet az ikonikus címszereplő nélkül, aki egyenlő arányban ébreszt félelmet és gerjeszt szimpátiát a nézőkben maga iránt. Ahogy berobban a képbe abban az ősi, ember előtti dzsungelben, King Kong egyértelműen rémisztőbb, mint az összes addigi mozis szörny, hiszen egy gigantikus dobbantással összelapíthatja az egész konkurenciát. Mégis hamar megnyeri a nézőket magának: hamarosan egy T-rex és egy Pteroszaurusz szorításában találjuk a gorillát, aki szemmel láthatóan emberi érzéseket táplál a szép Ann iránt. A film animátora és speciális effektekért felelős embere, Willis O’Brien kihasználva az akkor rendelkezésére álló eszközöket, sokkal több személyiséggel ruházta fel King Kongot mint például Godzillát. Évtizedekkel a mai digitális technika megjelenése előtt varázslatnak tűnik, amit O’Brienék 1933-ban ezen a fronton elértek. A King Kong azonban nem csupán egy remek szörnyfilm, hanem egyben Hollywood egyik legjobb filmje magáról Hollywoodról. Damien Chazelle tavalyi sikeréhez, a Babylon-hoz mérhető az a szinte már posztmodern gesztus, ahogy a King Kong lefesti a monomániás, kegyetlen hollywoodi rendező képét. Ha a filmbéli Denham Cooper alteregójaként értelmezhető, akkor nem mutat túl hízelgő képet magáról, főleg, ami a természet kizsákmányolását, valamint a női főszereplő, Ann végletesen kiszolgáltatott helyzetét illeti. King Kong félelmet keltő szörnyeteg helyett a filmipar gigantikus áldozatává válik, a rendező pedig mossa kezeit. ,,A szépség ölte meg a szörnyeteget.” - kommentálja Denham a tragédiát.
 

Mary Shelley fiatalon, egy íróbarátaival kötött fogadás hatására írta meg Frankeinstein történetét: a társaság a rossz idő miatt több napi bezártságra volt ítélve, ezalatt pedig versenyeztek, ki tud jobb, borzongatóbb sztorit kitalálni a többiek szórakoztatására. Mary Shelley könnyedén elvitte a pálmát, ráadásul története újabb és újabb adaptációkat élt meg az idők folyamán (akár a Szárnyas Fejvadász is ilyennek tekinthető), tehát bizonyos, hogy alaposan rátapintott valamire a tudatalattinkban. Az alcímben megjelölt Prométheusz miatt általában az emberi hübrisz, az ember mint istent játszó lény kerül középpontba mikor a Frankeinsteinről beszélünk, bár valójában az együttérzés és a könyörület sem elhanyagolható tanulsága a könyvnek a BBC náhány éve megjelent cikke szerint. Az elemzés hangsúlyozza, hogy a Frankeinstein ugyan gótikus horrorként is megállja a helyét, azonban a szülő által magára hagyott gyermek, illetve a társadalom margójára került, kitaszított polgár portréját is láttatja magában. Allegóriaként értelmezhető, akár úgy is, hogy emberként felelősek vagyunk a gyermekekért, az idegenekért, a kitaszítottakért. Mivel az írói hang egyszerre érez együtt Frankeinsteinnel és a teremtményével is, így mindkét karakterben felfedezhetjük az emberi természet különböző aspektusait, ez teszi a történetet különösen megragadóvá és erőteljessé. A színpadi adaptációk általában rá is játszanak erre, egy 2011-es darab Danny Boyle által rendezett darab érdekessége pontosan az volt, hogy a két színész, Jonny Lee Miller és Benedict Cumberbatch folyamatosan váltotta egymás közt a szerepet. Az ilyen hermeneutikai finomságoktól eltekintve még nyilvánvalóbb utóélete persze Shelley történetének az, hogy minden gyanús, tudomány által manipulált dolgot (lásd GMO) az angol nyelv azóta is a Franken- előtaggal lát el, vagyis jelöl meg mint kevés bizalomra okot adó dolgot. A génmódosított kukoricával ellentétben azonban a szörnyes történetek népszerűsége továbbra is töretlen, talán éppen azért, mert segítenek megvilágítani a kevésbé kellemes, kevésbé jól megragadható aspektusait az emberi létnek.