maradokapénzemnél • 7 nap
Csak azért írtam oda a „Mozit”-t, nehogy valamelyik ismerősöm azt higgye „megbolondultam”. Csak elsétáltam, és leültem.
Mindig is azt vallottam, hogy szaladjon az, akinek sürgős dolga van. Én meg majd megnézem, meghallgatom, esetleg leírom. Aki meg kíváncsi rá, – mint ahogy most Te is, nagyon helyesen – elolvassa. Ez persze nem jelenti azt, hogy a futás ne lenne hasznos, egészséges, kikapcsolódást segítő, de ezért (is) jó, hogy nem vagyunk egyformák. Van, aki fut, és van, aki nézi – a moziban!
A futásnak voltak már nagy klasszikusai, mint pl. a Forrest Gump, vagy néhány maraton-feldolgozás. De, most végre itt van nekünk minden egyben, ráadásul „magyarosan”, ami az irónia ellenére nem feltétlenül baj.
De miért is szeretem én a hazai „mozit”? A világ legszerencsésebb népe vagyunk, már amíg vagyunk. Magyarországon élünk, – még ha egyre kevesebben is – magyarul beszélünk, bár ez is elhalkul lassan. Pedig büszkék lehetünk rá, hogy a világ egyik legnehezebb nyelve van a birtokunkban. (Nem kis problémát okozva ezzel néhány honfitársunknak is, mind a beszéd, mind a megértés terén…) Pedig a változatosságával, fordulataival, szóvirágaival különös lehetőségeket ad nekünk. Arról nem is beszélve, ha előttünk olyan helyszínek elevenednek meg, amelyeket mi is ismerhetünk, és kisebb-nagyobb kitérővel még azok is felkereshetik, akiknek nincs lehetőségük világot látni.
Na, de moziban voltunk hahó! Nem beszélhetnénk végre erről? De! A családi filmeket a gyerekkorunkban (70-es, 80-as évek) úgy értelmeztük, hogy tele voltak gyerekekkel. (Ábel Anita és/vagy Ullmann Mónika, de ebbe most nem mennék bele, szerintem értik páran…) Beleágyazva a saját „hülyeségeinkkel”. Erre most mit látunk? A nagy gyerekek pont olyan „hülyék”, csak másképp. Persze azóta sok minden változott. Az egyik legszomorúbb statisztika szerint leginkább az „utódok” száma. De ugye azért film, hogy visszanyúljon a régi időkhöz, ezért is van ebben a családban három is. Persze az ő életük is igazodik a mindennapokhoz. Időhiány, kapkodás, lótás-futás.
Klasszikus értelemben persze mindig igyekszünk egyik helyről a másikra. Futunk a vonat után, amelyet egyesek meg is előznek! Este otthon elmeséljük, hogy ezt-azt elintéztünk, de ezt az „igyekezetet” azért ne nevezzük maratoninak. Halál, munka, család éééééés persze egy furcsa örökség, egy bakancslista, amelyet egyesek a szívük csücskének éreznek, mások pedig leírják, mint valami végső elkeseredettség, amit csak kínjában fogalmaz meg az ember. Na, ezt állítják párhuzamba az élettel, a kikapcsolódással, a félreértésekkel, a megcsalással. Valami ilyesmit gyúrtak össze itt nekünk az alkotók, úgy jó magyarosan. „Fenemód” furcsán, nem (18+)-osan. Kihagyni természetesen nem lehet az élet „nagy” dolgait, de lehet ezt olyan „visszafogott” formában is tenni, hogy ne kerüljön a vászonra, mégis mindenki értse. Tudom, hogy így nem lehet annyit csámcsogni rajta. Fogjuk fel úgy, hogy tegyen meg mindenki mindent annak érdekében, hogy otthon is megoldhassa. (Igen, a szexre gondolok, ha nem lett volna egyértelmű.)
De mi hozza ki ebből a filmből a varázst? Különösen így karácsony előtt, amikor amúgy is mindenki a csodát várja. Az biztos, hogy hiánypótló a magyar… Igen a film is, meg a gyerek is, ahogy korábban is utaltam rá. Minden benne van, amit látunk, látni vélünk, vagy látni akarunk. Pl. Lovas Rozi! Úgy, hogy nincs túltolva a bulvár, mint a mai „modern valóságshow”-kban.
Ahogy szoktam volt mondani, ez nem filmkritika, legfeljebb élménybeszámoló. De akkor hagy „fikázzak” egy előbbinek szánt „felkonf”-ot, mely szerint egy urnával futják a maratonit. De hogy ne „spoilerezzek” tovább, nézzétek meg, hogy miért… nem…
Na, mikor mennétek moziba? Azt nem mondanám, hogy most vagy soha, de ez egy remek alkalom. Nekem tetszett!
Kép: Pixabay
